Prológus

"It's better to feel pain, than nothing at all."

N.

A levegő hűvös volt, és a kellemes hajnali szél az arcomba vágott, ahogy a Temze mentén sétáltam. Szerettem egyedül lenni, már-már keservesen vágytam a magányra, amit a sötétség és a kihalt utcák végtelensége, a kikötősétány, a víz lágy fodrozódása és a Hold halvány fénye adott. Ezekben a pillanatokban önmagam lehettem, és háttérbe szoríthattam mindazt, akinek hisznek, aki lennem kell, amivé váltam. Óvatosan a zsebembe süllyesztettem a kezemet, rémesen lazán és undorítóan nemtörődöm stílusban, ami sok embert az őrületbe tudott kergetni, de én csak bőszen szórakoztam, mint egy hülye gyerek. A tekintetem végigjártattam a kihalt deszkaúton, finoman ízlelve a zamatos levegőt, teleszívva magamat a folyó illatával. Jó volt kiszabadulni a zsibongó otthon, a zajos ház, a négy fal börtönéből, és egy kicsit egyedül ballagni a jótékony félhomályban. Lassan mentem, mert az izmaimban még mindig éreztem a görcsöt, ami a tegnapi fárasztó munka nyomán ébredt a testemben, de azért kitartóan kutyagoltam a kihalt útszakaszon. A víz néha-néha fodrozódva felcsapott a deszkákra, az erőteljes hang dübörögve visszhangzott körülöttem, de én csak ellazultam és nem törődtem semmivel. Szőke hajam ugyan kócosan és rendezetlenül omlott le a fülem mellett, minden bizonnyal a szemem is véreres lehetett a kialvatlanságtól, de nem foglalkoztam túl sokat a külsőmmel. Kellett egy kis idő, hogy kifújjam a gőzt, de már vágytam a saját ágyamra, a puha matracomra, és a takaróm melegségére, ami álomba ringat másodperceken belül. Némán baktattam előre, amikor a közeli sikátorból dulakodás hangja szűrődött felém. Egy pillanatra megtorpantam, ügyelve, hogy ne csapjak nagy zajt, és oldalra kezdtem araszolni. Óvatosan lépkedtem, hiszen a köves úton igazi kihívásnak számított settenkedve közlekedni, de értettem ezt a dolgot, tudtam, mit jelent lopakodva megközelíteni valamit. Elég sok ilyenben volt már részem a múltban ahhoz, hogy ne ijedjek meg. A felszikrázó emlékek hatására fájó szúrás húzta össze a mellkasomat, és egy röpke másodpercre lehunytam a szememet, hogy erőt gyűjtsek. Mélyen, áthatóan szippantottam a kellemesen hűs légáramba, és máris folytattam az utam. A kis aluljáróban, ami átvezetett a kikötőn a bérházak hosszú sorához, bűzös szag uralkodott, és megszaporáztam a lépteim, hogy minél előbb kikeveredjek az áporodott levegőből. A sötétség vastag takaróként borult körém. Murva csikorgására torpantam meg, a félelem adrenalin tüzét lobbantotta a testemben, a nemkívánatos érzés egy gyorsvonat erejével söpört végig megbénult testemen. Szorosabbra fontam magamon a kék kardigánt, és megigazítottam magamon a feketekeretes szemüvegem. Hiába kémleltem körül, a feketeség miatt nem sokat láthattam. Legfeljebb elmosódott foltokat, és egy árnyat, ami vészesen közel suhant el mellettem, aztán… a torkomra fagyos ujjak szorultak, éreztem, hogy elfogy a levegőm, a lábam reflexszerűen kapálózásba kezdett, de az idegen karjai keményen csavarodtak körém. Képtelen voltam szabadulni. Felszárnyalt bennem a sokk, hörögve vonaglottam.

– Vagy csendben maradsz, vagy játszhatunk durvábban is… – fröcsögte, és forró lehelete a fülcimpámat égette. Mardosó alkoholszag áradt a tüdőmbe, ahogy levegőért kapkodtam a szorításában. Ahogy kiértünk a kis átjáróból, a homályos lámpafényben végre értelmet nyert az arca. Lassú tanulmányozásba kezdtem, és amikor maga felé fordított, elkápráztatott a szeme színe.

– Ha ellenkezel, sokkal rosszabbul jársz – rótt meg azon a mély, rendkívül akcentusos hangján, és rajtam azonnal végigfutott a hideg borzongás. Féltem. Méghozzá nagyon. – Erősen megmarkolta a csuklómat, az ujjai vasmarokként tekeredtek körém. Némán hagytam, hogy a távolba húzzon, bár legbelül remegtem, kocsonyássá gyengültem, és vacogó fogakkal követtem a göndör hajú, határozott tekintetű és elszántságú férfit, aki végigvezetett a sötét sikátoron. Egy fekete furgon tűnt fel a látóterem szélén. Felvillant a lámpája, kétszer, majd a férfi aprót biccentett.

– Niall, ugye? – nézett rám kerek szemekkel. Megtorpantam, mire elém került, erősen a szemembe nézve. Aprót lélegeztem, mert még levegőt venni is féltem, de azért álltam a tekintetét.

– Igen – nyöszörögtem riadtan. – Honnan tudod? – hajtottam le a fejem bánatomban. A hűvös szél jócskán borzongásra késztetett, és szabad kezemmel próbáltam szorosabbra összehúzni a vékony kardigánom, ami szinte semmit sem védett a fagyos légáram ellen.

– Én Harry Styles vagyok – morogta rekedtes hangon. – Az én feladatom, hogy elvigyelek a házba.

– A házba? – böktem ki, hiszen semmit sem értettem. A tudat, hogy valami ismeretlen helyre kerülök, idegen emberek közé, vad remegést engedett szabadjára a testemben. Minden ízemben reszkettem.

– Igen, oda. Később mindent megtudsz – bólintott eltökélten, és az autó irányába rántott. Kénytelen voltam követni. Amikor beszálltam, egyből szemet szúrt a kormány mögött ülő férfi. Hátratekintett, rám villantotta a fogsorát. Borostás arca és barna, kócos haja volt.

– Paul Higgins – biccentett távolságtartóan. Az arca hűvös kisugárzást árasztott, nem is néztem sokáig rá. – Én vagyok a maffiánk feje – közölte olyan semleges hangnemben, mintha csak az aznapi ebédről társalognánk. – Harry a fő segédem, ő rendezi, hogy minden sínen menjen, és ne ütközzünk balhékba… – tájékoztatott. Továbbra sem tudtam semmi valamire valót is mondani, így csendben tűrtem, ahogy tanulmányoz, és nem szóltam egy szót sem.

– Rendben – nyeltem egy nagyot, félénken. – És mit kell tennem? – szűrtem a fogaim közt a szavakat, mert gyanítottam, hogy olyan témára tapintok, ami kényes, és valószínűleg még válaszra sem méltatnak. Eltaláltam. Torokköszörülések, apró bólintások, meg ilyenek követték a mondandómat… Levágtam a lényeget, szinte azonnal. Paul a gázra taposott, mire az autó sebesen kilőtt. Felszárnyalt bennem az adrenalin, nem tudtam uralni. Jellegtelen percek suhantak el a kocsi csendjében; rágódtam a helyzetemen, és gondolatban azon agyaltam, azon méláztam, hogy miért jutottam erre a sorsra. Van rá valami válasz? Semmi. Az életben néha váratlanul jönnek a rossz dolgok, a veszély bárhol megtalál, legyen éppen éjjel vagy nappal. Nem számít. Körülbelül fél óra telhetett el, mire leparkoltunk egy kertes ház előtt, amit fehérre meszelt léckerítés kerített el. Elsőre, ami feltűnt, hogy nyitva a kapu. Paul azonnal hátraintett, hogy maradjunk veszteg, és nem adott felhatalmazást a kiszállásra (elrabolva már erre is szükség van, gyanítottam, és még inkább elkeseredtem a tudattól).

– Valami gáz van – suttogta Harry. – Valami nagy. – Az egyik kitárt ablakban egy ember árnyéka villant fel, furcsa, fekete ruhában, és egy pisztoly volt a kezében. – Rendőrök? – Csattant fel Styles. A hangsúlyába beszivárgott a félelem. Kivágódott a kocsiból.

– Paul – csattant fel. – Kövessetek. – Elindult a bozót irányába, Higgins utána settenkedett, de nekem időbe telt kicsatolni magam, és teljesen úgy viselkedtek, mintha megfeledkeztek volna rólam. Éppen kiszálltam a kocsiból, és zihálva akartam utánuk vetődni, amikor valaki megragadta a vállamat. Az ellenséges mozdulattól, továbbá a felharsanó erélyes beszédtől megrémültem, és az alak felé pördültem. Jól sejtettem, hogy egy rendőrrel fogok szemben állni.

– Wes Taylor vagyok, rendőr. Jogában áll hallgatni, valamint ügyvédet fogadni! –nézett rám a férfi összevont tekintettel, miközben bilincset kattintott a csuklómra.  

– Elkaptuk – ordította. – Az egyik bűnrészes itt van, páran leléptek. Louis! Minden oké odabent?

– Persze, elkaptam a srácot, aki őrködött az elfogott lányok felett… Dante kijön, és rendezi a csajokat, addig Rick itt marad velük – válaszolta kiáltva az említett, majd kijött egy fiút ráncigálva maga után. Rick, a harmadik rendőr, minden bizonnyal odabent maradt, ahogy mondta. – Liam Payne. Végre becserkésztünk! – Louis arcára sejtelmes mosoly költözött, mire az elfogott fiút a kapu irányába kezdte ráncigálni. – A rendőrautót egy utcával odébb parkoltuk le. Indulás! – Elkezdtek minket maguk után ráncigálni, nekem pedig már remegett az ajkam a sírástól, és azt sem tudtam, mit tegyek, hogy valaha kikeveredjek ebből az egészből… Lélekben összetörtem, és már nem volt visszaút. Cseppet sem…

***

Z.

- Éés... Ennyi! Már végeztünk is! - csapta össze a kezét vidáman a fotós, hatalmas mosollyal az arcán. - Köszönöm mindenkinek a remek munkát - nézett a sminkesekre és a stylistokra, majd végül a tekintete találkozott az enyémmel. - Na, meg természetesen a dögös modellünknek! - kiáltott, miközben a levegőbe emelte a kezét, arra várva, hogy belecsapjak.

- Ne bókolj, haver, mert a végén még elpirulok! - vigyorogtam, de őszintén szólva, jól esett a dicsérete. Gondolkodás nélkül belecsaptam nagy tenyerébe. - De én most húzok átöltözni, mert dolgom van. - hadartam, és már kocogtam is az öltöző felé. Óvatosan kibújtam a több ezer dollárt érő kabátból, amit gondosan az egyik vállfára raktam. Ledobáltam a nyakláncot és a többi felesleges kiegészítőt a sminkasztalra, megszabadultam a már szinte fájdalmasan szoros bőrnadrágtól, és földön túli boldogságot okozott, hogy végre visszavehettem a kényelmes, fekete, szaggatott nadrágomat meg a fehér pólómat. Loptam egy almát a gyümölcskosárból és már éppen haraptam volna bele, amikor megcsörrent a telefonom. 

- Halló? - szóltam bele, és egyet nagyot haraptam az almába. 

- Malik, azonnal gyere be a kapitányságra! Olyan hírem van, amitől leesik az állad! - kiabált bele a telefonba izgatottan Louis Tomlinson. 

- Micsoda? Mi történt, amíg én dolgoztam?! - kérdeztem döbbenten. 

- Most nem mondok semmit, csak annyit, hogy gyere, amilyen gyorsan csak tudsz! Itt elmondok mindent! Szia - és letette. Köpni-nyelni nem tudtam. Zsebre vágtam a készüléket, és rohantam a legközelebbi metróállomás felé. Szerencsétlenségemre pont lekéstem, így várnom kellett tíz percet, ami alatt végig tudtam gondolni ezt az egész dolgot. Miért nem mondta el Louis, hogy mi a nagy hír? Vajon azt akarja, hogy teljesen váratlanul érjen, mikor betoppanok a kapitányságra? De miért? Ha jó hírt akar közölni, akkor miért nem mondta el már rögtön a telefonban? Én biztosan így tettem volna. Türelmetlenül a karórámra pillantottam, és az alagutat bámultam, mintha bizony ettől előbb ideérne a szerelvény. Furdalt a kíváncsiság. Még az is lehetséges, hogy végre elkapták azokat a szemétládákat, akik elraboltak azokat az ártatlan lányokat, és arra kényszerítették őket, hogy szexuális szolgáltatásokat nyújtsanak perverz, vén faszoknak. Bárcsak úgy lenne. Utálatos egy ügy ez. Végre valahára megérkezett a metró is, én pedig mindenkit félrelökve felugrottam. A lábammal dobogtam és a számat harapdáltam, miközben számoltam a megállókat. Az őrületbe kergetett Louis a titkolózásával. Még az sem jutott az eszembe, hogy nem a megfelelő öltözékben megyek be a kapitányságra. Amikor reggel elindultam dolgozni, nem számítottam rá, hogy a mai nap folyamán lesz még egy látogatásom a rendőrségen. A lyukas nadrág és az elnyűtt póló nem igazán megfelelő viselet ügyvédként, de most már mindegy. A kapitányságon sietősen odaköszöntem minden ismerős arcnak, de a szememet nem vettem le a célpontról, aki nem mást volt, mint a régi barátom, Louis. Fülig érő vigyorral nézett egyenesen a szemembe. 

- Na, végre, hogy megérkeztél, Malik! Azt hittem már eltévedtél ebben a szaros városban! - üdvözölt szokásos stílusában. 

- Dehogyis, haver! Tudod, milyen messze van innen a fotóstúdió? De ez most nem érdekes. Mondd már, hogy mi történt? 

- Emlékszel még arra az ügyre az elrabolt lányokkal? - kérdezte sejtelmesen mosolyogva. Bólintott. Ki ne emlékezne rá?! - Elkaptuk a rohadékokat! Igaz, egy páran kicsúsztak a markunkból, de akkor is megvannak! Viszont van egy problémám. Az egyik srác szüksége lenne ügyvédre, viszont nincs egy vasa sem. Nekem meg rögtön te jutottál eszembe, és úgy gondoltam, elvállalhatnád. Mielőtt tiltakoznál, gyere, bemutatlak neki. 

Lassan bólintottam, és hagytam, hogy végigvezessen a hosszú folyosón az egyik ajtóig. Szaggatottan kifújtam a levegőt a tüdőmből, amiről eddig nem is tudtam, hogy bent tartottam. Louis a kilincsre fektette a kezét, és lassan lenyomta. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak. de abban biztos voltam, hogy egy bűnözővel fogom szembe találni magam. Annál nagyobb volt a döbbenetem, amikor egy ártatlan óceán kék szempár villant rémülten az enyémbe. Ilyen nincsen...

Sziasztok! Egy Ziall Horlik blog prológusát olvashattátok. Reményeink szerint elnyerte a tetszéseteket a történet, és a folytatásban is velünk maradtok. Ezt a blogot közösen írom Dorothe Horannal, ő írja Zayn szemszögét, én (Sam) pedig Niallét. Előre is köszönünk minden visszajelzést, és mivel nekünk is több blogunk van, tudjátok, hogy mit kell tennetek a folytatás érdekében... Írjátok le a véleményeteket megjegyzésben, hogy lássuk, érdemes-e folytatni és sok-sok időt belefektetni! Szeretet!!!! <333 Puszi, Sam & Dorothe